A főszerkesztő jegyzete - 2019/03

A gender témakör

évszázados diskurzusa a kultúráknak, társadalmaknak és egyházaknak, bár legtöbbször nem nevezték így. Szekuláris, felekezeti és ökumenikus nemzetközi szervezetek, valamint nemzeti kormányok és egyházak ágendáján gyakran találkozunk bioetikai, azon belül szexuál-etikai kérdésekkel, így a gender-mainstreaming szabályozás mindennapi és rendkívüli megjelenéseivel. Mindennapinak nevezem azokat az eseteket, amely a férfi és a nő egyenlőségéről beszél társadalmi, emberi jogi megítélésben, munkajogban stb., de úgy, hogy közben figyelembe veszi a két nem sajátosságait. Erre hazai, protestáns példánk a hetvenes-nyolcvanas évek teológiai és egyházszervezeti diskurzusa a nők ordinációjáról és presbiteri tisztéről. Ez tipikus gender-téma volt, bár akkor nem nevezték annak.

A gender-ideológia szélsőséges elve és gyakorlata alatt pedig azt értem, hogy a nemi különbözőségről, mint teremtési, vagy természeti adottságról nem beszélünk, a férfiak és nők immáron egyetemlegesen személyek, vagy emberek, akik a lehetőségekhez mérten szabadon dönthetnek nemiségükről, és annak változtatásáról. Ennek megítélésében az említett döntéshozó entitások nagyban eltérnek egymástól a döntésük tartalmában, de abban is, hogy van vagy nincs állásfoglalásuk ez ügyben.

Akik a nemek teremtett, vagy természetes kettős megkülönböztetését tagadják, illetve „sokallják vagy keveslik”, azok következésképpen utat nyitnak számos nemnek úgy, hogy köztük mindennemű megkülönböztetést elítélnek. Ez alól szerintük nem lehet kivétel természetesen semmiféle egyházi szolgálat, például lelkészség, sem pedig társadalmi egység, például a házasság sem. Tehát az azonos neműeknek, vagy a hagyományosan alig definiálható transz-neműeknek is jár a házassági, vagy élettársi egyházi áldás, és a lelkészi/ egyházi szolgálatra minősítő szentelés. Ez a kettő egyébként szinte minden esetben együtt jár függetlenül a döntés tartalmától.

Anélkül, hogy végeláthatatlan és még akkor sem teljes formális okiratokat citálnék, amelyek hol egyértelműbben, hol megengedőbben, vagy odabízóbban fogalmaznak, kijelenthetjük, hogy a gender témakör és a homoszexualitás megítélése a múlt század végétől napirenden van liberális és konzervatív nyugati és amerikai protestáns körökben, sőt nálunk és világszerte is. Az összkép riasztó, de tény, hogy az e tárgyban liberális döntések mentén élő egyházak kisebbségben vannak. Ugyanakkor éppen ezek az egyházak, azok, illetve azok közül kerülnek ki, amelyekhez mi magyar protestánsok hitvallásainkat és sokféle egyházi gyakorlatunkat, vagy éppen a történelmi és jelenbeli kapcsolatainkat illetően a legközelebb állunk. De miért is kellett engedni Nyugat-Európa és Észak-Amerika protestáns egyházainak e kihívásban? Mi a kényszerítő erő? Nehéz megítélni azt is, hogy társadalmi presztízsben és/vagy missziói sikerben a liberális döntések „mennyit hoznak és mennyit visznek?” Ezekre és számos más idevonatkozó kérdésre helyhiány okán a következő számban visszatérünk.

Most szolgáljon megnyugtatásképpen a Magyarországi Református Egyház Zsinatának állásfoglalása a házasság, a család és a szexualitás kérdéseiről, 2004-ből, amely világosan kiáll a biblikus tanítás mellett: a család egy férfi és egy nő kapcsolatára épül, és csak ez a kapcsolat nevezhető házasságnak, továbbá leszögezi – természetesen a Szentírásra hivatkozva – hogy nem tartja lehetségesnek, hogy homoszexuális/leszbikus személyek egyházi/ lelkészi szolgálatot végezzenek, vagy arra fölkészüljenek.
És az is bizalommal tölthet el bennünket, hogy e meggyőződést a magyar egyházi és szekuláris társadalom nagy többsége osztja.

Bóna Zoltán és a DC Ökumenikai szekciója