TALLÓZÁS A MÚLT ÍRÁSAIBÓL 

 

A muszlim–keresztény kapcsolatok kérdéskörei:
Ökumenikus megfontolások

(1992)

A muszlim–keresztény kapcsolatok az iszlám történelmi fölemelkedése óta, vagyis több, mint tizennégy évszázada jelentenek vitakérdést. A kezdetektől fogva mindez két hatalmas területet érintett. Az első a két nagy vallás egyéneinek és közösségeinek a gyakorlati együttéléséhez kapcsolódik, a második pedig a teológiai kihívásokhoz. Ez utóbbiak magukban foglalják az iszlámmal kapcsolatban a keresztény önazonosság és önkifejezés kérdéseit, amint ezek jelentőségének az értelmezését is. A keresztényeket e kérdéskörök évszázadok óta foglalkoztatják.

A muszlim–keresztény kapcsolatok története rendkívül összetett: nem ritkán tűzdelték versengések vagy háborúk, ugyanakkor számos – bár gyakran elfeledett – esetben az egymást támogató együttélés jellemezte. A történelmi emlékezet föltűnő jellegzetessége az, ahogyan a viszályok el-homályosítják a békés tapasztalatokat. Mindennek a teológia gondolkodás szintjén is megtaláljuk a párhuzamát, ahol a hitvita megfojtotta a nyílt és őszinte véleménycsere hangjait.

Az elmúlt évtizedekben lehettünk csak tanúi néhány összhangban álló erőfeszítésnek egy új-fajta megértés felé, a tudományos kutatás és a párbeszéd területén. Ám a jelenlegi – a közéletiek és más – fejlemények annak fenyegetését hordozzák, hogy megint bizalmatlan és ellenségeskedő hozzáállások épülhetnek föl. Ez pedig újra sürgetővé teszi a muszlim–keresztény kapcsolatokra vonatkozó megfontolásokat, illetve a párbeszéd és az együttműködés elsőbbségét. A válaszainknak leg-inkább arra kell épülniük, amit az utóbbi évtizedek során megtanultunk. A sürgősség érzete nem szabad, hogy eltántorítson bennünket annak hosszú távú szükségességétől, hogy tovább mélyítsük kölcsönös megértésünket és bizalmunkat.

Megtanultuk, és szükségünk is van rá, hogy különböző élethelyzetekben kutassuk tovább a megközelítések, nézetek és tapasztalatok sokszínűségét. Hisszük, hogy többé nem beszélhetünk úgy, mintha a muszlimok nem figyelnének. Minden, amit mondunk vagy teszünk, légyen annak tudatában, hogy a muszlimok társaink, akár közvetlenül, akár pedig közvetve. A tapasztalataink azt erősítették meg, hogy a párbeszéd és az együttműködés keresése addig nem hozhat gyümölcsöt, amíg nem válik teljes mértékben kölcsönössé. Meg vagyunk ezért győződve arról, hogy ami kihívást jelent az egyik fél számára, az mindkét fél számára egyaránt kihívás.

I. A muszlim–keresztény találkozás

A kereszténység és az iszlám több, mint tizennégy évszázada kapcsolatban állnak egymással. Minthogy Jézus Krisztus élete és az Újszövetség elkészülte után alapított vallás, az iszlám mindig is teológiai kihívást jelentett a kereszténységnek, különösen is ami Mohamed prófétai helyét és a Korán kinyilatkoztatott mivoltát illeti.

A muszlim–keresztény kapcsolatok története rendkívül összetett. A keresztények számtalan különböző módon tekintettek az iszlámra. Például, az Európában és Észak-Amerikában élő keresztények, akik egészen mostanáig távol éltek a muszlimoktól, a hozzáállásukban különböztek azon keresztényektől, akik történelmileg a muszlimok között vagy közelében éltek. Ráadásul, azon keresztények tapasztalata, akik muszlimok között éltek, helytől és időszaktól függően is nagy mértékben eltért egymástól. Vannak példák az összhangra és a gyümölcsöző kapcsolatokra éppen úgy, mint a viszályokra. Az előbbi magában foglalja azon helyzeteket, amikor muszlimok és keresztények a törekvéseikben összefogtak, hogy közös közéleti célokat érjenek el – például az indonéz függetlenségi mozgalomban, vagy a korai arab nemzeti ébredés idején. Számtalanszor azonban közéleti, gazdasági és teológiai tényezők együttes hatása élezte ki a muszlimok és a keresztények közötti különbségeket, és kölcsönösen ellenséges közösségeket alkottak.

Mindkét közösségben hamis kép alakult ki a másikról, ez pedig félelmet és félreértéseket eredményezett. Következésképpen, a muszlimok és a keresztények gyakran elődeiktől örökölték azon – általában elítélő – eszméket, elképzeléseket és előítéleteket, amelyek az egymásról alkotott fölfogásukat jellemezték.

A keresztények gyakran (de nem mindig) közéleti, gazdasági és teológiai fenyegetésként fogták föl az iszlámot, és sötét színekkel festették le azt, szemben a magukról alkotott előnyös ön-képpel. Hasonlóan ehhez, számos muszlim is hajlott arra, hogy a kereszténységet és a keresztény világot – amelyeket gyakran azonosítottak egymással, illetve a Nyugattal – úgy lássa, mint amely folyamatosan keresztesháborút folytat a muszlim világgal. A sajtó, kevés kivétellel, ma is e képeket állandósítja.

Az iszlámról kialakított képének újragondolási folyamatában már sok keresztény látja úgy, hogy a múltban sok minden, ami „tárgyilagos tudományosság” címén futott, nem volt mentes a ferdítésektől és a hamis állításoktól. Mostanában, tehát az elmúlt huszonöt évben, a muszlimok és a keresztények közötti párbeszéd, például amelybe a muszlim szervezetek, illetve az Egyházak Ökumenikus Tanácsa (EÖT) és a Római Katolikus Egyház bocsátkoztak mind nemzetközi, mind nemzeti szinteken, a kezdetét jelzik egy új megértésnek, amely egymás meghallgatása és az egymástól tanulás kölcsönös szándékán alapul.

A párbeszéd nem csupán beszélgetés (az eszmék párbeszéde), hanem emberek közötti találkozás is (az élet párbeszéde). Függ a kölcsönös bizalomtól, megkívánja a másik önazonosságának és becsületességének tiszteletét, és megköveteli, hogy ki-ki képes légyen megkérdőjelezni a saját önértelmezését, és nyitott légyen arra is, hogy másokat a saját önmeghatározásuk szerint értelmezzen.

A párbeszéd elsősorban elkötelezettségek találkozása. Az 1989-ben, San Antonióban rendezett, a hit és az örömhír hirdetéséről szóló világtalálkozó a keresztény elkötelezettségünket a következőképpen fogalmazta meg: „A párbeszédnek megvan a maga helye és értéke, amely nem ellentétes és nem is összeférhetetlen a tanúságtétellel és a hithirdetéssel. Az elköteleződésünket nem gyöngítjük azáltal, hogy párbeszédbe bocsátkozunk; valójában a különböző vallású emberek közötti pár-beszéd hamis, amennyiben nem a hitbéli elköteleződés kifejeződéséből és elfogadásából ered. (…) A párbeszédben meghívást kapunk, hogy nyitottak legyünk annak lehetőségére, hogy Isten, Akit Jézus Krisztusban ismerünk, esetleg a más vallású felebarátaink életén keresztül is meg akar látogatni bennünket.”

Vannak muszlimok, akik fönntartásaiknak adnak hangot a párbeszéddel kapcsolatban – úgy látják ugyanis, hogy ez egy újfajta, bújtatott keresztény birodalomépítés vagy szellemi gyarmatosítás. Hasonlóképpen, vannak olyan keresztények is, akik szerint a muszlimokkal folytatott párbeszédet egy gyanútlan ábrándozás hatja át, amely nem képes szembeszállni az állítólagos muszlim elvakultság veszélyeivel. Bár ezen ellenvetések érthetőek, ha egy sajátos mai vagy múltbéli élethelyzetből szemléljük a világot, általánosításként azonban egyáltalán nem igazolhatóak. Minden esemény és párbeszéd, csakúgy, mint minden keresztény hitbéli elkötelezettség, kockázatot rejt magában.

II. Az iszlám és a muszlimok megértése

Az iszlámról alkotott keresztény nézeteket már a hetedik század óta alakították, továbbadták és megörökítették: néha közvetlen találkozások segítségével, de a hitvitázó és a hitvédő irodalom által is, különösen azok számára, akik nap mint nap nem találkoznak muszlimokkal. Az iszlám né-hány keresztény szemében egy vallásilag eredendően türelmetlen, erőszakos és fenyegető vallás. E vélemény figyelmen kívül hagyja a tényt, hogy az iszlámnak volt és van is egy mozgásban lévő hagyománya, amelyik a több százmillió muszlimot a mindennapjaikban ösztönzi és élteti.

A keresztények sokszor azt is föltételezik, hogy az iszlám egyetlen vallási tömb: ugyanaz Marokkóban és Malajziában. Valójában, mind a történelmi, mind a jelenkori iszlám számos eltérést mutat a teológia, a bölcselet és a vallásjogi iskolák területén. Ezenkívül, a szerteágazó népi vallásosság egy olyan vallásos közösséget eredményez, amely szintén távol áll az egyneműségtől. Történelem, közéleti berendezkedés, a vallásos kisebbség és többség kérdésköre mind olyan tényezők, amelyeket külön-külön meg kell vizsgálni ahhoz, hogy egy adott környezetben megismerjük az iszlámot.

Bár az iszlám sem egyneműbb, mint a kereszténység, mégis van néhány alapvető meggyőződés, amelyet minden muszlim magáénak vall. A muszlim vallás igazodik az alapvető tanításhoz, hogy Isten az eredete minden életnek és minden létezőnek. A hagyomány alapján a muszlimok a kilencvenkilenc leggyönyörűbb nevén szólítják Istent, amelyek a tulajdonságait és a jellemzőit írják le.

Isten egy: az ebbe vetett hit eredményezi az iszlámban minden olyan teológiai nézet elutasítását, amely bármiféle többelvűséget föltételez Istenben; illetve az erőszakos visszautasítását minden olyan nézetnek, amely Istenen kívül bárkit vagy bármit istenként tisztelne. Isten korlátlan Úr: ez azt jelenti, hogy Ő az egyetlen hatalom a teremtés fölött; és azt is, hogy mindenható és minden-tudó. Isten korlátlan Úr, és ez mindent átfog. Isten igazságos: ez azt jelenti, hogy Isten azt szeretné az emberiségnek – akit az Ő helytartójának (kalifa) nevezett ki a Földön –, hogy az megismerje és beteljesítse az Ő akaratát. Isten könyörületes, ezért küldöttek egész sorát küldte, hogy minden ember biztosan megismerje az Ő akaratát. Ezért tanítja az iszlám, hogy már a történelem kezdete óta Isten kinyilatkoztatta akaratát az emberiségnek.

A próféták – akik közül számos kiemelkedő a Szentírásban is megtalálható: így Ádám, Noé, Ábrahám, Mózes, Dávid, Keresztelő János, valamint Jézus, Szűz Mária fia – mind lényegében ugyanazon üzenettel érkeztek. Végezetül, Isten elküldte utolsó prófétáját, Mohamedet, hogy meg-erősítse és végérvényessé tegye a korábbi próféták üzenetét: és rábízta a Koránt, vagyis Isten üzenetének és akaratának betű szerinti, teljes és tökéletes kinyilatkoztatását. Következésképpen, az iszlám úgy határozza meg magát, mint egyszerre egyetemes és részleges vallást. Minden gyermek a természete szerint „muszlimnak” születik, mivel az iszlámot tartják az eredeti és természetes vallásnak. A Koránban az olyan Mohamed előtt élt embereket, mint Ábrahám, Jézus és a tanítványai, szintén „muszlimoknak” nevezik. Ezen értelemben a „muszlim” szó azon egyént jelöli, aki teljes mértékben alárendeli magát annak, hogy Isten akaratát elfogadja és beteljesítse; eltérően a kifejezés hétköznapi használattól, amely szerint muszlim az, aki a muszlim közösség tagja.

Az iszlám üzenete minden emberhez szól. Az iszlám minden embert arra hív föl, hogy a Koránt ismerje föl Isten végső kinyilatkoztatásaként, egyszersmind Mohamed életének a jelentőségét az iránymutatás példaszerű forrásának ismerje el: „Isten küldöttében szép példaképetek van: annak, aki a reményét Istenbe és a végső napba vetette, és gyakorta megemlékezik Istenről.” (Korán 33,21) Már a legkorábbi időktől fogva, a hívő muszlimok igyekeztek megőrizni a próféta szavait és cselekedeteit (hadísz).
A Koránra támaszkodva, amely szerint Isten sohasem hagy egy népet próféta nélkül, számos muszlim elfogadja más vallások bizonyos fokú érvényességét. Általában azt gondolják, hogy sokkal jobb az embernek, ha muszlim; ugyanakkor azt is állítják a Korán alapján, hogy „nincs kényszer a vallásban” (Korán 2,256). A hívő emberek versengjenek inkább a jócselekedetekben; bízva abban, hogy a végítélet napján a könyörületes és igazságos Isten el fogja nekik mondani az igazságot arról, amiben nézeteltérés volt közöttük: „Versengjetek hát a jócselekedetekben. Mindannyian Istenhez fogtok majd visszatérni, és Ő közölni fogja veletek, hogy az evilágon min különböztetek össze.” (Korán 5,48) A Korán azt is megerősíti, hogy a zsidók és a keresztények ugyanazon Istenben hisznek, mint a muszlimok: „A mi Istenünk és a ti Istenetek egy.” (Korán 29,46). Valójában, a Korán-ban sokszor említik a zsidókat és a keresztényeket, akiket a szábeusokkal együtt az „Írás népeinek” neveznek. Néhány utalás elítélő véleményt fogalmaz meg, ugyanakkor számos másik a hagyományos muszlim nézőpontot támasztja alá, amely szerint az „Írás népeinek” nem kell fölvenniük az iszlámot.

Számos kapcsolódási pont van a kereszténység és az iszlám tanításai között: mindkettő vall-ja, hogy Isten teremtő, fönntartó, igazságos és irgalmas, kinyilatkoztatta a szavát, és fölhívja az embereket, hogy adjanak számot a teremtés fölötti gondnokságukról. Mindkét vallási közösség hang-súlyozza az imádság központi szerepét, közös értékeket és eszményeket vall, mint például a társadalmi igazságosság keresését, a gondoskodást a szükséget szenvedőkről, az embertársunk szeretetét, és a békés együttélést. Sokszor sem a muszlimok, sem a keresztények nem ismerik föl e kapcsolódási pontokat; mert hajlamosak magukat eszményi színben látni, a másikat pedig annak ténylegességében.
Van azonban néhány lényeges és alapvető különbség a kereszténység és az iszlám tanításában: és ezek közül számos közvetlenül vagy közvetett módon a szent iratokból származik. A muszlimok például gyakran azonosítják a Szentháromság keresztény tanítását a háromistenhittel. A muszlimok tagadják, hogy Isten nemzene, ezért elutasítják a keresztény nézetet, hogy Jézus az Isten fia. Miközben a Korán Jézust Isten egyik legnagyobb küldöttjeként ábrázolja, aki bizonyos szem-pontból egyedülálló is, mégis tagadja a keresztrefeszítését és a föltámadását. Számos szakasz óv e tanításoktól, amelyek megalkuvást kockáztatnak a tekintetben, hogy egy Isten van (tauhíd); ezek legtöbbje azonban valójában arab többistenhívők és álkeresztény szekták ellen irányul. És fordítva: minthogy az evangélium időben megelőzte a Koránt, ezért a keresztényeknek nehézségekbe ütközik kijelenteni az iszlámról, hogy az isteni kinyilatkoztatáson alapuló vallás. Amíg a keresztény hitben Isten Jézus Krisztusban végérvényesen kinyilatkoztatta Önmagát, addig az iszlámban Isten teljes és végső kinyilatkozatása a Koránban valósul meg. Ez nehézséget jelenthet a muszlim–keresztény pár-beszéd folyamán, különösen, mert sok muszlim azt vallja, hogy a keresztények megváltoztatták a szent irataikat, annak érdekében, hogy igazolhassák a Szentháromságnak, valamint Jézus istenfiúságának a tanítását.

Az ilyen és más különbségek miatt, a kapcsolatok folyamatos javítása érdekében elengedhetetlen, hogy a muszlimok és a keresztények még nagyobb erőfeszítéseket tegyenek annak érdekében, hogy még többet tanuljanak egymás hitéről. Érdemes elismernünk, hogy számos egyház és teológiai intézmény már elkezdte az iszlámról szóló tárgyilagos tudás terjesztését. Azt is elismerjük, hogy némely muszlim intézményben is történtek hasonló erőfeszítések. Tudatában vagyunk a nehézségeknek, de mindkét oldalon nagyobb erőfeszítésekre hívunk föl, annak biztosítása érdekében, hogy mindkét vallást a saját fogalmai alapján mutassák be.

III. A muszlim–keresztény kapcsolatok néhány kérdésköre

A következőkben a számos fölmerülő kérdéskör közül néhány kiemelkedően lényegeset választottunk, amelyeket az egymás szomszédságában élő muszlimoknak és keresztényeknek őszintén érdemes megtárgyalniuk. A kortárs társadalom sajátos jellemzőinek egyike a sokszínű természete. Manapság a világ egyetlen – akár hagyományos, akár műszakilag fejlett – társadalma sem egynemű. Mindenütt – akár a nyelv, akár a kultúra, a nemzetiségi háttér, a társadalmi és a gazdasági osztály, a rassz vagy éppen a vallás tekintetében – különböző háttérből érkező emberek alkotnak társadalmi csoportokat.

Néhány esetben az egyik csoport számszerűleg többségben van, a többiek pedig számszerűleg kisebbséget alkotnak. Hiba volna azonban a csoportok közötti kapcsolatokat pusztán azok számbéli ereje alapján tekinteni. Más tényezők – például a hozzáférés a közéleti hatalomhoz, a gazdasági készletek vagy a társadalmi befolyás – szintén hatással vannak a csoportok közötti előremutató vagy hátrányos kölcsönhatásokra. Néhány országban egy kisebbség uralja a közéleti rendszert, máshol pedig egy másik kisebbség a gazdasági területet tartja az ellenőrzése alatt. Vannak olyan országok, ahol az „újonnan jöttek”, az „idegenek”, a „vendégmunkások”, vagy a „külföldi lakosok” alkotnak kisebbségi csoportot. E helyzetük erősen visszahat a befogadó társadalomhoz fűződő viszonyukra. Más országokban az eredeti népességből már csupán a kisebbségben lévő „őslakosok” maradtak.

Ehelyütt nem foglalkozhatunk a muszlimok és keresztények együttélésének különböző helyzeteivel, hiszen ezek mindegyike részletes elemzést igényelne, és már a saját jogukon is párbeszédre szólítanak föl. Néhány megfontolást azonban kínálhatunk bizonyos kérdéskörökkel kapcsolatban, amelyek fölmerülhetnek a muszlimok és keresztények szoros egymás mellett élése során.

1. Vannak olyan helyzetek, amikor a nemzeti egység és a közösség nyugalma nagy veszély-be kerül. A különböző csoportok úgy érzik ilyenkor, hogy az érdekeiket vagy a jogaikat mások sértik vagy veszélyeztetik. Az ilyen versengéseket vagy érdekellentéteket gyakran festik le úgy, hogy azok vallási különbségeken alapulnak. A vallásos érzéseket könnyen lehet eszközként használni arra, hogy az önazonosságukat megerősítsék és az embereket a közéleti hatalom megszerzésére mozgósítsák. Néhány helyzetben a vallási és nemzetiségi hovátartozásnak, valamint az állampolgárságnak az összecsapása egymással szembenálló nemzeti mozgalmakat eredményez.
A muszlimoknak és keresztényeknek érdemes olyan kormányzási módszereket komolyan fontolóra venniük, amelyek egyensúlyt teremtenek az egyéni és a közösségi jogok között. Az ilyesféle helyzetek arra is fölhívnak bennünket, hogy kifejlesszük a közéleti részvétel új alakzatait is. E részvétel szükségessé teszi, hogy képesek legyünk a vallást a szűk rétegérdekektől megszabadítani, azon céllal, hogy az emberi jogok, valamint a társadalmi és közéleti igazságosság kérdésköreivel megkülönböztetett figyelemmel foglalkozzunk, és dolgozzunk a viszályok békés kezelésén.

2. Számos elvallástalanodott társadalomban, ahol történelmileg a kereszténység alakította a közösségi önazonosságot, és továbbra is befolyásosnak számít kulturálisan, a muszlimoknak a beilleszkedés és az önazonosság megerősítése közötti választással kell szembesülniük. Sokan közülük határozottan kiállnak az emberi jogaikért mindenfajta faj- és idegengyűlölet ellen, nagyobb részvételre hívnak a közéletben, egyénként és közösségként ugyanakkor a sajátosságaik elismeréséért is küzdenek. Nem mindig könnyű azonban e törekvéseket összeegyeztetni. Példa lehet erre az eseten-ként hangos muszlim ellenállás az olyan magánjogi törvényekkel szemben, amelyek megsértik a vallási hagyományuk gyakorlásához, illetve a gyermekeik muszlimként neveléséhez fűződő jogaikat.

3. Számos országban, ahol a muszlimok vannak többségben, vannak olyan közéleti mozgalmak, vallási vezetők és értelmiségiek, akik a muszlim jog (saría) alkalmazására hívnak föl, és ezt mintegy a kormány elismertségi mércéjének tekintik. Ez azonban számos muszlim és keresztény ellenállásával találkozik, akik állampolgárként tiltakoznak egy merev közéleti minta ellen, amely a meglátásuk szerint korlátozza az emberi jogokat, és hátráltatja a társadalmat a kortárs kihívások kezelésében. E fölszólítás sok keresztényben félelmet szül, minthogy nem akarják elfogadni, hogy a saját országukban az idegenek vagy a másodrangú állampolgárok helyzetébe kerüljenek. A keresztények gyakran panaszkodnak, hogy a muszlim jog, még akkor is, ha védi a keresztények istentiszteletének és vallásgyakorlatának szabadságát, és biztosítja a jogukat, hogy saját személyi joguk legyen, elkerülhetetlenül a peremre szorításukhoz vezet.

A muszlim jog bevezetésének támogatói és ellenzői azonban nem képeznek egységes töm-böket: a párbeszéd lehetséges közöttük. Számos félreértés, bizonytalanság és véleménykülönbség van mindkét oldalon. E környezetben a leglényegesebb kérdésekről már most is beszélgetnek, és a további vizsgálatukra hívnak föl. E kérdések közül néhány: a muszlim jog elvei vagy céljai (makászid), valamint ezek alkalmazása és előírásai közötti viszony; a jogrendszerek történeti jellege; valamint a muszlim jog szabályainak értelmezése a közösség szükségletei (darúra) vagy érdekei (maszlaha) szempontjából.

4. Igaz, hogy a muszlimok gyakran megerősítik, hogy az iszlám egy mindent átfogó gyakorlat, és nem tesz különbséget a vallás és közélet között. Hasonlóképpen, az is igaz, hogy a kereszténység nem kötelezi el magát egyetlen társadalmi és közéleti minta mellett sem. Mégis, a számos keresztény által vallott nézet, hogy a muszlim közösség nem képes ténylegesen különbséget tenni a közéleti hatalom és a vallási tekintély között, gondos vizsgálat után nem igazolható. Azon véleményt sem tulajdoníthatjuk a kereszténységnek, hogy a vallás teljes mértékben egy lelkiségi kérdés és magánügy. Noha két különböző módon, az iszlám és a kereszténység egyaránt tanúságot tesz a tényről, hogy a kinyilatkoztatás igazságai megvilágosítják és vezérlik a követőik részvételét a társadalomban, a gazdaságban és a közéletben. A hit nem választható el az állam és a társadalom valóságától.

A vallás (dín), a világ (dunja) és az állam (daula) összetett viszonyrendszerének kérdése még kiterjedtebb párbeszédre hív föl, különösen ahol muszlimok és keresztények ugyanazon társadalomban élnek együtt. A párbeszéd egyik célkitűzése, hogy közösen keressünk megfelelő társadalmi mintát, és együttműködjünk egy valóban emberséges közösség építésében, amely törvényileg és a gyakorlatában is mindenki számára egyenlőséget biztosít, megóvja a vallásszabadságot, és tiszteli a különbségeket és a sajátosságokat.

5. A vallási sokszínűség összefüggésrendszerében – amely akár egy hosszú történelemben gyökeredzik, akár pedig csak mostanában tapasztalják meg –, a vallásközi házasságok lehetőség-ként vannak jelen a vallásközi megértés számára, ugyanakkor számos nehézséget is támasztanak, amelyek közül kiemelkedik a gyermekek vallásos nevelésének kérdése. A különböző vallási hagyományokból érkező felek a közös életükbe hozzák a sajátos lelkiségi adományaikat, amikor pedig a kölcsönös tisztelet légkörében osztják meg ezeket egymással, akkor az egész háztartás életét gazdagítják, vallási és más módokon is.

A muszlimok és keresztények között azonban különbségek vannak a házasságról és annak jogi következményeiről alkotott nézeteikben, illetve hogy mindez hogyan hat ki a gyermekek és szülők kapcsolatára. Ugyanez igaz a nők jogi helyzetére is. E különbségek sokszor elmélyítik a különböző vallású felek által tapasztalt társadalmi és kulturális nehézségeket. A muszlimok megerősítik, hogy a Korán előírásai védik a nőket, biztosítják a szabadságukat, és tisztelik őket mint házasfeleket. A keresztények azonban, különösen a nők, bírálják a hagyományos gyakorlatokat, valamint az általuk hátrányosan megkülönböztetőnek tartott muszlim családjogi szabályokat, például a válás és a gyermekek elhelyezése tekintetében. Más keresztények nemigen értik a muszlim törvények által fölállított korlátokat a vallásközi házasságokkal kapcsolatban. Arra is rámutatnak, hogy nem mindig tartják tiszteletben a keresztény házasfeleknek a muszlim törvények által is biztosított jogát a szabad vallásgyakorlásra. Minden ilyen esetben megfelelő tájékoztatásnak és lelkipásztori tanácsadásnak kellene a felek rendelkezésére állnia.

A muszlimok és keresztények három kihívással szembesülnek a párbeszéd során, amelyek a következők: a vallásuk által hirdetett személyes és családi értékek megerősítése; a vallásközi házasságok ígéreteivel és kereteivel kapcsolatban egy közös tudatosság kifejlesztése; valamint a vallásközi házasság által összehozott közösségeik, családjaik és maga a házaspár elköteleződése a kölcsönös együttműködés mellett, a sajátos helyzetekben megtapasztalt összetett társadalmi és jogi kérdések lelkipásztori megvitatására.
6. A különböző fajtájú sokszínű társadalmakban vannak különösen a nőket érintő szélesebb kérdéskörök. A beilleszkedés és az önazonosság megerősítésének nehézségei meghatározó módon hatnak az életükre. A meglévő családjogi törvények, valamint a fölhívások a társadalom muszlimabbá tételére és a muszlim vallásjog alkalmazására gyakran jobban hatással vannak a nők életére, mint más polgártársaikéra.

E nehézségeket párbeszédes erőfeszítések során kell megvitatni, minthogy a nők számos társadalomban küzdenek azért, hogy együtt dolgozzanak a jogaik védelmében és a társadalomban betöltött szerepük előmozdítása érdekében. E párbeszéd csak akkor lehet építő jellegű, ha – a köz-helyeken és az előítéleteken túljutva – a felek tapasztalatait megkísérli a maguk társadalmi és kulturális sajátosságában megérteni, illetve megvonni a vallási és nem-vallási tényezők közötti szükséges határokat.

7. A muszlimok és a keresztények közötti feszültségek egyik gyakori oka azon tényből következik, hogy mind az iszlám, mind a kereszténység hithirdetésre (davva) törekvő vallások: vagyis mindketten meg vannak győződve arról, hogy isteni hivatásuk van mások meghívására, hogy csatlakozzanak a vallásukhoz. E jogot és kötelességet nem szabad megtagadni. Arra irányuló törekvésük során azonban, hogy a hitüket terjesszék és másokat is elvezessenek Isten ismeretére és tiszteletére, meg kellene kísérelniük úgy teljesíteni a küldetésüket, hogy közben tiszteletben tartják a személyek szabadságát és méltóságát, és fönntartják a közösségek közötti összhangot.

A muszlimok gyakran arra gyanakodnak, hogy a keresztény oktatási, gyógyítási és jótékonysági tevékenységek – különösen a szegény muszlimok körében – az átcsábítás rejtett célkitűzését hordozzák. A szeretetszolgálat azonban a tanúságtételnek egy olyan módja, amelynek megvan a maga tisztessége. A keresztények állandó hivatása ezért az, hogy megőrizzék e tisztességet, és hogy a nyilvánvalóan érdekmentes és szeretetteljes szolgálat mellett kötelezzék el magukat. A más vallású emberek közötti tanúságtétel szolgálata előföltételezi azt, hogy jelen legyünk a körükben, hogy érzékenyek legyünk a legmélyebb hitbéli elkötelezettségeik és tapasztalataik iránt, hogy Jézus Krisztusért hajlandóak legyünk a szolgálatukra állni, hogy megerősítsük azt, amit Isten a körükben cselekedett és ma is cselekszik, és hogy szeressük őket. Minthogy Isten szent titka Jézus Krisztusban meghaladja a megértésünket, és az Isten üdvözítő hatalmára vonatkozó tudásunk is tökéletlen, nékünk, keresztényeknek az a hivatásunk, hogy másokkal kapcsolatban tanúk, ne pedig bírák legyünk. Megerősítjük azt is, hogy lehetséges erőszakmentesen hirdetni a hitet; sőt, tulajdonképpen ez az egyetlen módja annak, hogy valaki valóban hithirdető légyen.

IV. A közös élet és munka

A muszlimok és a keresztények a világ népességének mintegy a felét alkotják. E két közösség közötti kapcsolat minősége ezért kiemelkedő jelentőségű az emberiség egész családjának jóléte szempontjából. A béke jelentős hangsúllyal van jelen mind a kereszténység, mind az iszlám lényegében. A keresztények Jézus Krisztust a Béke Hercegének hívják; az Isten békéjéért könyörgő imádságaik pedig a lelkiségük lényegét jelentik. Az iszlámban az asz-szalám egyike Isten kilencvenkilenc leggyönyörűbb nevének. Amikor a muszlimok találkoznak, így köszöntik egymást: asz-szalámu alejkum (békesség Néked). Szembesülve az emberiséget és a Földünket veszélyeztető halálos fenyegetettséggel, e két vallási közösség jelentősen hozzá tud járulni a megoldásokhoz. Az együttműködés óriási lehetőségei állnak e két közösség előtt, hogy közösen munkálkodjanak a társadalmi és a nemzetközi igazságosságért, az emberi jogok védelméért, a népek azon jogáért, hogy őrizzék és előmozdítsák a vallásszabadságot, hogy békés úton oldják meg a viszályokat, vagy hogy fölszólaljanak a menekültek és a kitelepítettek mellett.

A közösségekben, ahol élnek, a muszlimok és a keresztények megoszthatják a lelkiségi meglátásaikat, néha akár kéz a kézben is, amikor közös fenyegetettséggel állnak szemben, vagy amikor közösen küzdenek hasonló társadalmi vagy közéleti célok eléréséért. A világnak vannak olyan területei, ahol az ilyen jellegű együttműködés része a muszlimok és a keresztények minden-napi tapasztalatának. E folyamatban minden résztvevő új meglátásokkal gazdagodik Istenről, Aki felé imádattal fordul; egyszersmind olyan új forrásokra lel, amelyek segítik abban, hogy még emberségesebb légyen, még érzékenyebbé váljék mások szükségletei iránt, és még jobban engedelmeskedjék Isten minden teremtményére irányuló akaratának, hogy ezáltal még jobban betöltse a célt, amely végett Isten megteremtette az emberiséget. Végső soron pedig, ezen együttműködés és kölcsönös alakulás az emberiség egész családjának a gazdagodásához vezet.

(ROZS-NAGY Szilvia, GALGÓCZI István és NAGYPÁL Szabolcs fordítása)

 

 

 

 

THEOLOGIAI SZEMLE 2013.

(Új folyam LVI. évfolyam) tartalomjegyzéke és a szerzők névmutatója

FŐSZERKESZTŐI ÜZENET

Bóna Zoltán:
A köz- és felsőoktatás . . . . . . . . . . . . . . . . . 2
Bóna Zoltán:
70 év a teológia és az ökumené
szolgálatában . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 66
Bóna Zoltán:
Most tehát miért késlekedsz? . . . . . . . . . . 130
Bóna Zoltán:
A „Historia est magistra vitae” . . . . . . . . 194

SZÓLJ, URAM!

Fekete Károly:
Megszentelődés . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 3
Fischl Vilmos:
Váratlan küzdelem
– reménnyel megtelve . . . . . . . . . . . . . . . . 67
Tarr Zoltán:
Mire vársz még? . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 131
Bölcskei Gusztáv:
Egyetlen reménységünk . . . . . . . . . . . . . . 195

TANÍTS MINKET, URUNK!

Karasszon István:
Julius Wellhausen és Rudolf Smend . . . . . . 4
Németh Áron:
Preegzisztencia és inkarnáció
– Krisztológiai tételek
a Zsolt 72 óegyházi értelmezésében . . . . . . 9
Sajtos Szilárd:
„Amikor készültök az ütközetre, lépjen elő a pap”
Az ószövetségi kultikus személyek
tevékenysége a háborúban . . . . . . . . . . . . . 16
Szabó Andor:
Jegyzetek a Zsidókhoz írt levélhez . . . . . . 25
Kovács Gergő:
Thomas F. Torrance úrvacsoratana . . . . . . 27
Fekete Károly:
A Debreceni Református Kollégium nagy korszakai 
az akadémiai tagozatok megerősödéséig . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 33

Zsengellér József:
A megbocsátás, mint exegetikai megoldás:
A Bír 17,1–5 elemzése . . . . . . . . . . . . . . . 68
Sándor Balázs:
Kegyes Frigyes hitvallása
– a magyar reformátusok hitvallása
A heidelbergi Káté története,
szerkezete, teológiája . . . . . . . . . . . . . . . . . 75
Négyesi Adrienn:
A kórházi igehirdetés 
időszerűsége napjainkban . . . . . . . . . . . . . 83
Kocsev Miklós:
Interkulturális bibliaolvasás
– mint átformáló lehetőség
az Ige és egymás jobb megértéséhez – . . . 91
Pafkó Tamás:
Ihletettség és hitelesség
Zrínyi Miklós műveiben . . . . . . . . . . . . . . 94
Czövek Tamás:
Biblia és kijelentés . . . . . . . . . . . . . . . . . . 132
Hubai Péter:
Egy gnosztikus motívum nyomában
János evangéliumában . . . . . . . . . . . . . . . 142
Czagány Gábor:
Az interkommunió elméletének
és gyakorlatának néhány szempontja 
protestáns és római katolikus
megközelítésből . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 155
Pataki András Dávid:
„Ti tehát halljátok meg…”
Kettős üzenet Máté evangéliuma
13. fejezetének példázataiban . . . . . . . . . 196
Mirczik Bálint:
„Szent produktivitás”
Munka, szegénység, és vallásos lelkület kapcsolata 
a késő középkorban Péter a szántóvető története nyomán . . . . 204
Szentpétery Péter–Szalai András:
Világethosz, párbeszéd, egyezkedő szó,
széles távlatok és szűk korlátok . . . . . . . . 212

KITEKINTÉS

Fazakas Sándor:
A lelkészi szolgálat körülményeinek
változásai és a lelkésztovábbképzés . . . . . 41

Riskó János:
A gyülekezetépítés megalapozása
11 lépésben . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . ….. 48
Zalatnay István:
Vályi Nagy Ervinnel . . . . . . . . . . ….. . . . . . 103
Széchey Béla József:
Éljünk már ma a holnap Egyházában . . ….. 167
Fekete Károly:
A Heidelbergi Káté teológiai
jelentősége és mai aktualitása . . . . . . ….. . . 220
Szűcs Ferenc:
A Heidelbergi Káté legújabb
magyar nyelvű magyarázatai . . . . . . . . ….. . 222
Győri L. János:
A 475 éves debreceni Református
Kollégium művelődéstörténeti
jelentősége . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . …. .. . . 227
Dienes Dénes:
Negyvenéves a Doktorok Kollégiuma . …... 232
Riskó János:
Gyülekezeti konfliktusok
megoldásának segítése . . . . . . . . . . . . .. . . . . . 235

ÖKUMENIKUS SZEMLE

TEOLÓGIA – ÖKUMENÉ – ÖKUMENIKUS TANÁCS
Olav Fykse Tveit:
Ökumenikus kihívások a következő évtizedben
Fordították: Visontai Dóra, Ódor Balázs, Szentpéteri Péter,
Fischl Vilmos . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 108
Thomas Wipf:
Tűz – nem hamu; jelen és jövő
– nem múlt
Fordította: Ódor Balázs . . . . . . . . . . 113
Kránitz Mihály:
Meglepetés és öröm
Ferenc pápa megválasztása . . . . . . . . 116
Ioannés (Zizioulas):
Az Egyház misztériuma az ortodox hagyományban
Fordította: Toókos Péter János . . . . . 118

ELNÖKI VISSZAEMLÉKEZÉSEK

Viczián János:
Elnöki szolgálatom emlékei
(1991–1992) . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 122
Márkus Mihály:
Ökumené a 20–21. század fordulóján . 123
D. Szebik Imre:
Az Ökumenikus Tanács szolgálata
2005–2011 között . . . . . . . . . . . . . . . . 124
Steinbach József:
Nagy dolgokat tett velem a Hatalmas 
Gondolatok a Magyarországi 
Egyházak Ökumenikus Tanácsa
70 éves évfordulóján . . . . . . . . . . . . . . 125
Steinbach József:
Most tehát miért késlekedsz?
(CEC nyitó istentisztelet) . . . . . . . . . . . . 168
Áder János:
Köztársasági elnöki köszöntő . . . . . . . . . 171
Erdő Péter:
A bíboros,
CCEE elnök köszöntő szavai . . . . . . . . . . 171
Tarlós István:
Főpolgármesteri köszöntő . . . . . . . . . . . . 172
Guy Liagre:
CEC főtitkári beszámoló . . . . . . . . . . . . . 173
Az Európai Egyházak Konferenciájának stratégiai 
terve a 2013–2017 közötti időszakra . . . . . . . . 179
Az Európai Egyházak Konferenciája
14. nagygyűlésének üzenete minden tagegyházhoz .. . . . . . . . . . . 184
Kalota József:
Edictum Mediolanense
Gondolatok az évforduló kapcsán . . . . . . 243
Fazakas Sándor:
Merre tart az ökumené a jubileumok idején?
40 éves a Leuenbergi Konkordátum . . . . 246

KÖNYVSZEMLE

Kocsev Miklós:
Lelkigondozás – szupervízió
– pasztorálpszichológia . . . . . . . . . . . . . . . 59

SZERZŐK NÉVMUTATÓJA

Áder János . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 171
Bóna Zoltán . . . . . . . . . . . . . 2, 66, 130, 194
Bölcskei Gusztáv . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 195
Czagány Gábor . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 155
Czövek Tamás . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 132
D. Szebik Imre . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 124
Dienes Dénes . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 232
Egeresi László . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 251
Erdő Péter . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 171
Fabiny Tamás . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 61
Fazakas Sándor . . . . . . . . . . . . . . . . . 41, 246
Fekete Károly . . . . . . . . . . . . . . . 3, 33, 220
Fischl Vilmos . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 67
Guy Liagre . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 173
Győri L. János . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 227
Hubai Péter . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 142
Ioannés (Zizioulas) . . . . . . . . . . . . . . . . . 118
Kádár Zsolt . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 60
Kalota József . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 243
Karasszon István . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 4
Kocsev Miklós . . . . . . . . . . . . . . . . . . 59, 91
Kovács Gergő . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 27
Kránitz Mihály . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 116
Márkus Mihály . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 123
Mirczik Bálint . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 204
Négyesi Adrienn . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 83
Németh Áron . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 9, 189
Olav Fykse Tveit . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 108
Pafkó Tamás . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 94
Pataki András Dávid . . . . . . . . . . . . . . . . 196
Pecsuk Ottó . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 127
Riskó János . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 48, 235
Sajtos Szilárd . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 16
Sándor Balázs . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 75
Steinbach József . . . . . . . . . . . . . . . 125, 168
Szabó Andor . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 25
Szalai András . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 212
Szathmáry Sándor . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 57
Széchey Béla József . . . . . . . . . . . . . . . . 167
Szentpétery Péter . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 212
Szigeti Jenő . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 185
Szűcs Ferenc . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 222
Tarlós István . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 172
Tarr Zoltán . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 131
Thomas Wipf . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 113
Várady Endre . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 252
Viczián János . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 122
Zalatnay István . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 103
Zsengellér József . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 68