A főszerkesztő jegyzete - 2018/4

Gróf Tisza István

mártírhalálának centenáriumán számos előadás, megemlékezés, tanulmány foglalkozott személyiségével és közéleti szereplésével. Halála után 100 esztendővel – sok-sok hazugság, méltánytalanság, történelemhamisítás után – tudományos és társadalmi megítélése helyreállni látszik. Persze a „mi lett volna, ha…? – kérdésre ma is sokféle választ lehet adni, akár a tudományosság igényével is. Szóval a diskurzus ma is folyik, ami önmagában egyáltalán nem baj. Ugyanakkor a történelem interpretációja és különösen is a történelmi jelentőséggel bíró személyek interpretációja bizonyos természetes szabadsággal bír, amely életben tartja a meglepetés esélyét. Nota bene, szabadság: Tisza Istvánnak talán éppen a szabadelvűsége –, ami a maga korában még liberalizmusnak is neveztethetett – inspirálja, sőt provokálja a különböző interpretációkat. Ezek sorában én is kérek néhány karakternyi helyet.

Gróf Tisza István szabadelvűsége bizonyosan köszönő viszonyban sincs azzal a 21. századi liberalizmussal, amely az egyén szabadságának korlátlan, gátlástalan, sokszor morbid és végül már irracionális abszolutizálását műveli. Az ő liberalizmusa sokkal inkább egyfajta ideológiamentes szabadság egy közösség, például a nemzet önzetlen szolgálatára. Tisza István liberalizmusát, szabadelvűségét, egyrészt a hazaszeretete motiválta és egyben meg is szelídítette, másrészt pedig a református hite minősítette és tartotta kordában.

Nagy elődeihez, Bethlen Gáborhoz és Bocskai Istvánhoz hasonlított, akik szabadok voltak arra, hogy még a törökkel is „paktáljanak” a haza érdekében, Tisza kitartott a Habsburg dualizmus struktúrája mellett az évszázados protestáns Habsburg-gyűlölet öröksége ellenére is, mert tudta, hogy korában éppen ez biztosítja Magyarország integritását, sőt a régió békességét. A liberalizmus nem célt, főleg nem öncélt jelentett számára, hanem eszközt a haza javára.

Szabadelvűségének másik szellemi/lelki határát az a hite, meggyőződése adta, amely szerint, amikor az ember eléri intellektuális/tudományos fölismerésének és további távlatainak határát, akkor vagy főt hajt a Mindenható Isten előtt, vagy pedig ideológiákat, rosszabb esetben idolokat gyárt, amelyek illúziókba, például politikai illúziókba kergetik. Ő főt hajtott a Szentháromság Isten előtt atyái hite szerint, szemben azokkal, akiknek fanatizmusa Intervencióhoz, Trianonhoz és két diktatúrához vezetett. Egyéb-ként szabadelvűsége bátorította az egyházak kritizálására is amiatt, hogy hosszú évszázadokon keresztül a keresztyén szellemiség uralta az egyén és a társadalom életét, és még mindig milyen űr tátong Krisztus tanítása és a társadalom berendezkedése között: „Hová lett a krisztusi szellem, a felebaráti szeretet az egyházból?” (TI: A szocializmus és az egyház). E költőien kritikus kérdését persze nem válaszolja meg, de markáns meggyőződését bátran vallja: „Egy nemzet annál erősebb, annál boldogabb mentül több szellemi és mindenekfölött erkölcsi erő él annak tagjaiban.” (TI. Vallás a modern élet küzdelmeiben.) A szellemi és erkölcsi erő őrködött liberalizmusa felett.

Tragédiája a nemzet tragédiája lett. Az vált valóra, ami ellen egész életében küzdött. Mindazonáltal talán egyre többen vannak azok, akik együtt tűnődnek a kortárs Sigmund Freuddal, a lelkek tudósával, aki a magyarokról naplójában ezt jegyezte föl: „a sok gróf közül a legokosabbikat meggyilkolják, a legbutábbikat pedig megteszik miniszterelnöknek.” Lehet, hogy ennek a talánynak akkor és most is az a magyarázata, hogy sokak számára vonzóbbak a kontrollálatlan utópiák és tetszetősen üres illúziók, mint a hit és hazaszeretet ölelésében született áldozatok.

Bóna Zoltán