A főszerkesztő jegyzete - 2018/3

Kerek évfordulókból és megemlékezésekből

ebben az esztendőben a megszokottnál is több van megítélésem szerint. Csak példaként említek néhányat: a Tordai országgyűlés, az 1848-as Forradalom és Szabadságharc, a Nagyháború vége, gróf Tisza István mártírhalála, a Szárszói konferencia, a Kommunista hatalomátvétel, Wass Albert születése és halála, a MEÖT megalakulása, az EVT megalakulása, s nem utolsósorban említem a Theologiai Szemle 1958-as újraindulását.

A visszaemlékezés nem egyszerűen szükségszerű intellektuális vagy emocionális automatizmus, hanem bibliai parancs. Sokféle helyzetben rendeli Isten népének az emlékezést és az emlékeztetést. Ebből bizonyosan tudhatjuk, hogy az emlékezés nem öncélú. Nem narcisztikus tűnődés, vagy nosztalgikus elvágyódás, nem is eszkapista túlélés, hanem számbavétele az isteni jelenlétnek a múltban általában és a magunk vagy mások múltjában konkrétan.

„Emlékezz vissza az egész útra, amelyen vezetett Istened, az Úr a pusztában negyven éven át, hogy megsanyargatva és próbára téve téged megtudja, mi van a szívedben: megtartod-e parancsolatait, vagy sem? Sanyargatott és éheztetett, de azután mannával táplált, amelyet nem ismertél, és atyáid sem ismertek. Így adta tudtodra, hogy nemcsak kenyérrel él az ember, hanem mindazzal él az ember, ami az Úr szájából származik.” (5Móz 8,2–3)

E parancs alapján három dolgot mindenféleképpen észre kell vennünk az életünkben és a történelemben. Mert, ha a történelem az élet tanítómestere, akkor a saját élettörténetünk egy-egy szakasza a saját magántanárunk/magánhitoktatónk aki/ami arra tanít(hatna) meg bennünket, aminek tudatában bölcsebben élnénk életünk újabb szakaszaiban. Az emlékezés tehát előremutat, hogy a múlt istentapasztalata az ígéret földje felé vigyen. Töredékesen az időben, és a kegyelem feltétlenségével az örökkévalóságban.

A hívő visszaemlékezés három tanulsága a következő: a) az Úr vezet, sőt hordoz, ha hagyjuk; b) a próbatételekben vizsgázunk engedelmességből, hitből; c) az Úr egyaránt táplál holnapra tartó kenyérrel, és örökkévalóságra mentő mannával. Ezt a három dolgot kell keresnünk minden visszatekintésben, mert ennek alapján lesz tovább a beteljesedésig, egyébként csak tovább lesz az elmúlásig.

Az évfordulók sorában sokunk számára jeles esztendő az 1988 is. Akkor egy nagy változás bontakozott ki megállíthatatlanul. Tekintettel a kommunista hatalomátvételtől eltelt időre, akkor sokan gondoltak allegorikusan arra, hogy most járt le nemzetünk 40 éves pusztai vándorlása. Ez ellen akkor tiltakozott bennem valami, és arra gondoltam 32 évesen, hogy most kezdődik – bár talán rövidebb lesz – hiszen most indulunk a szabadság, a jogállamiság, a demokrácia és a jólét felé. Az első három kétségtelenül és viszonylag gyorsan megvalósult. A negyedik jelenbeli állapotáról objektíve és szubjektíve is megoszlanak a vélemények. Viszont a 21. századi olyan feladatok, mint a migráció, az ökológiai kihívások, a fenntartható fejlődés, a hagyományos biblikus értékek megkérdőjelezettsége etc. radikálisan komplikálhatják reményteljes vándorutunkat, egyéni, nemzeti és globális történelmünket. Ráadásul voltak, vannak és lehetnek gyarló kitérőink és aranyborjús kalandjaink.

Éppen ezért kell emlékeznünk és ezzel tudatosítanunk most is, hogy volt elegendő fürjünk a mához és mannánk a továbbhoz. Tehát számba kell vennünk az isteni jelenlétet az elmúlt 30 évben is, hogy tovább teljesedjék egyéni és nemzeti létünk, és hogy méltók és alkalmasak legyünk a töredékes, de valóságos ígéret földjére az időben és Krisztus kegyelméből az örökhazára is.

Bóna Zoltán