A főszerkesztő jegyzete - 2020/01

Az Eucharisztikus Világkongresszussal

kapcsán. Bizonyára ezeknek a reflexióknak lesz folytatása, de talán egy primér tűnődés sem hiábavaló a korábban megjelent „tartalmak” ismeretében. 
Úgy gondolom, hogy egy olyan ökumenikus teológiai szakfolyóirat számára, amely egyrészt alapvetően protestáns karakterű, másrészt, amelybe rendszeresen írnak római katolikusok, görög- katolikus és ortodox szerzők, továbbá, amelyet e hitvallások papjai is viszonylag nagy számban olvasnak, nem közömbösek a következő és ezekhez hasonló kérdések: csak a római szentmiseáldozatban részesülők eseménye ez a Kongresszus? Csak azoké, akik a transzszubsztanciáció titkát „értik” és vallják? Csak azok, akiket a római egyház meghív az oltárához? Vagy azok számára is van spirituális, élmény-gazdag üzenete, ígérete és ajándéka, akik nem tartoznak a Vatikán közösségéhez, de odatartoznak Jézus Krisztushoz. Sokan vagyunk, akiknek tudomásul kell vennünk a római intézmény exkluzív/szelektív meghívását az oltárhoz, amely azonban nem csökkenti Jézus Krisztus inkluzív meghívásának örömteli érvényét a királyi lakomára. 
Továbbá Krisztus áldozatának áldásában való részvétel, illetve ennek az áldozatnak a tisztelete vagy/és imádata a kezdetektől fogva csak az egyik fontos eleme a világkongresszusoknak. A másik, nem kevésbé fontos motivációja a francia szekularizáció a 19. században, később pedig a globális mindenkori szekularizáció. 1881-ben Lille-ben tartották az első nemzetközi kongresszust a megelőző évek nem zökkenőmentes nemzeti kongresszusai után, de az első 7-et Franciaországban. A 8.-at rendezték Jeruzsálemben (sic), az oszmán birodalomban. Ez egy világos jelzés, hogy a primér liturgikus, szakrális motiváció mellett mindig jelen volt a spirituális, missziós, társadalmi, kulturális és demonstratív elem is. Erdő Péter bíboros summás megnyilatkozása harmonizál ezzel a történelmi tapasztalással:”… bemutatkozás a világ előtt és nemcsak a világegyház, hanem a civil világ előtt is”.
Tehát a kongresszusnak lesz üzenete az egész „világhoz” és különösen az egész magyar társadalomhoz, így a nem római katolikus magyar keresztyén közösséghez is. A dühöngőkről, gúnyolódókról, gyűlölködőkről és gyalázkodókról nem szólok. De arról mind egyénileg mind közösségileg bizonyára megfogan néhány gondolat és elhangzik néhány szó, hogy Krisztus egyházának nem római hívei nem értetnek bele a fenti idézet szerint a „világegyház”-ba, s így a kongresszus a krisztusi egység „sebére” is rámutat. De talán legalább ennyire lehetőséget biztosít ez esemény a krisztusi testvériség spirituális, missziós, közösségi, morális, kulturális és hazafias megélésére. Minél őszintébben fogadjuk ezt a dialektikus tényt, annál őszintébben élhetjük meg a kongresszus összefüggésében is azt, ami összeköt, ami közös, és ami egyetemesen üdvös.
Így remélhetjük, hogy a Szentlélek munkája révén a krisztusi egységben növekedni tud Krisztus magyar népe a bizonyságtételek, imádságok, kulturális és karitatív programok során és nem a „még nem teljesen” fájdalma, hanem a „már sokkal jobban, mint korábban” reményteljes öröme lesz a kongresszus hagyatéka. 
S már ezen az úton járunk, hiszen, amíg például a Theologiai Szemle 1938-as számainak egyetlen szava sincs az akkori Világkongresszusról, addig a debreceni Both Antal Alapítvány konferenciát is rendezett e tárgykörben, s a nyitó áhítatában ezt hallottuk: „Bármiről is fogunk ma hallani felekezeteink látásmódjának elvi-teológiai álláspontjáról, ezt nem feledhetjük el: Ha az úrvacsora-eucharisztia nem fordít Krisztushoz és a másik emberhez, akkor hiábavaló a mi hitünk, prédikálásunk és teologizálásunk.” (Fekete Károly) Ezt megelőzően egy római katolikus tudományos konferencián (Esztergom 2018) az evangélikus és református úrvacsoratant ismertethették Szebik Imre evangélikus és Fekete Károly református püspökök, teológusok. Az Evangélikus Egyház pedig az Úrvacsora Évének nyilvánította 2020-at ígéretes ökumenikus programokkal és evangélikus gyülekezeti hangsúlyokkal.

Legyünk jó reménységgel.

Bóna Zoltán