A főszerkesztő jegyzete - 2019/02

Európai választás – Keresztény kultúra

E kettőről, e két fogalom összefüggéséről sokat hallottunk az elmúlt hónapokban és bizonyára számunkra beláthatatlan távlatokig ez így lesz a jövőben is. Nagy a tét nem vitás és az összefüggés is nyilvánvaló. Az európai kultúra alapja a biblikus, zsidó-keresztyén tanítás és főleg annak, hitgyakorlata, pietása, spiritualitása, etikája, művészete. A teológia/tanítás, a hitélet, a kegyesség és az emberi együttélés szabályait meghatározó biblikus moralitás együtt képezték/képezik azt a gyökeret, amelyből az európai kultúra a maga megfoghatóságában és megfoghatatlanságában kinőtt és az európai társadalmaknak

– bizonyos mértékig a gazdasági és politikai berendezésektől függetlenül viszonylag stabil értékrendet, ha úgy tetszik kultúrát adott. Persze ez sosem volt homogén éppen az említett politikai/ideológiai miliő, vagy éppen a felekezeti dominancia kapcsán. Az első esetben ezt az alapot a direkt egyházi és indirekt kulturális fölépítménnyel együtt Nyugaton a szekularizáció praktikus/ateista/liberális fajtája, Keleten pedig a szekularizáció ideológiai/ateista/diktatórikus fajtája tépázta. És persze az adott európai kultúra azt is világosan jelezte, hogy az adott országban római, protestáns, vagy ortodox a felekezeti többség. Ezzel együtt Európa keresztyén identitása megérte az ezredfordulót.

Az elmúlt két évtizedben erősödtek föl, teljesen érthető módon, a defenzíven aggódó hangok a keresztyén oldalon, és az offenzíven diadalmas hangok a liberális oldalon. De ekkor még sokak számára egyfajta tisztes biztatást jelenthetett a habermas-i értelembe vett posztmodern kultúra, amelyben az egyházak – lehetőleg ökumenikus összefogásban – egyenrangú félként, a premoderni szuperioritásukat bár elvesztve, de a modernkori inferioritásuktól szintén megszabadulva, mindenkivel egyenrangú partnerként vívhatták volna szép harcukat. Ezt a „nemes versenyt” megítélésem szerint három jelenség zavarta meg. Az első, hogy a liberalizmus az önkényesen értelmezett és brutális arroganciával bevezetett „PC” fogalmával fölülírta a posztmodern „sportszerűségét”. A második, hogy az iszlám létszámbeli előretörése naiv ábránddá minősített mindenfajta integrációs reménységet. A harmadik a legszomorúbb, hogy a (nyugat)európai ecclesia militans szinte minden támadást megelőzően letette a fegyvert.

Ebben a helyzetben teljesen érthető és üdvözlendő, ha politikai programként jelenik meg a keresztyén kultúra/moralitás iránti ragaszkodás. A probléma viszont abban van, hogy a keresztyén kultúrának és moralitásnak, tehát a keresztyén értékeknek a tápláló, éltető gyökérzete, amint fentebb írtuk, a keresztyén teológia és pietás/spiritualitás. A hit-tan, a kegyesség, a lelkiség azonban primer módon nem lehet a politikai kommunikáció tartalma. Ha pedig ezek nem erősödnek, akkor a kultúra és moralitás, mint eddig, tovább gyöngül hasonlóan egy generátor nélküli akkumulátorhoz és egy gyökerétől megfosztott fához.

Úgy tűnik tehát, hogy az egyházak ébredésére és ébresztésére is nagy szükség volna. A letett „fegyvert” föl lehet venni. Ahol még nem tették le, marokra lehet fogni. A kultúrát tápláló élő hitet az egyházak hivatottak munkálni. Vegyük komolyan az Európai Unió jogelődjét alapító atyák vízióját, amely szerint: „Európa vagy keresztény lesz, vagy nem lesz!” De még jobb, ha Krisztus Urunk megbízatását vesszük (újra) napi feladatként magunkra: „Menjetek el tehát, tegyetek tanítvánnyá minden népet…” (Mt 28,18b). Kezdjük, új elkötelezettséggel, a magyar néppel és folytassuk Európa szerte. Az európai keresztyén kultúra csak ezen a megújult gyökéren tud gyümölcsözően megerősödni.

Bóna Zoltán