A főszerkesztő jegyzete - 2020/02

A Trianoni Békediktátum

centenáriuma kapcsán eszünkbe juthat az a biblikus történelemszemlélet, ami szerint az Isten iránti hűtlenség csapást, az Isten iránti hűség áldást és szabadulást hoz. Ennek csak egyik példája a babiloni fogság és szabadulás. Ebben a szemléletben természetesen helye van az „Isten ostora” szerepet hordozó kívülálló népeknek. Ezt a szemléletet látjuk olyan jeles személyiségek írásaiban is, mint Károli Gáspár és Kölcsey Ferenc. A 20. századi reformátori, vagy akár római kegyességben viszont már nem, vagy csak alig jelenik meg ez a szemlélet például Trianon kapcsán. Helyette a „nem nem soha” teljesen jogos, de nagyon fájdalmas indulata van, ami 100 év alatt nem hozott békességet a magyar lelkeknek.
Továbbá azon tűnődöm, hogy vajon milyen inspirációk/motivációk lehettek a döntéshozók és a várományos kedvezményezettek fejében lelkében. A történelem Urának szándéka, vagy akarata, akár kérdésként azon az oldalon egyáltalán fölmerült? Otto von Bismarcknak tulajdonítják azt a mondást, hogy egy orszagot nem lehet a „Hegyi beszed” alapjan kormányozni. Ezzel a kijelentéssel a neoliberalizmus mentén forszírozott szekularizmus kontextusában részben egyetérthetünk, anélkül, hogy belemennénk a theokrácia kálvini, vatikáni, vagy muszlim értelmezésébe. Általános konszenzus van abban is, hogy nincsen önmagában vallásos, keresztény vagy muszlim politika. Ugyanakkor a politikusok
aktivitása mögött bizonyára van valamiféle világnézet, moralitás, spiritualitás, értékrend etc., amely biblikus, sőt evangéliumi gyökerű és tartalmú is lehet(ne).
A fönti megállapítások egyrészt azt üzenik, hogy a Trianoni Diktátumnak a biblikus/creformátori értelmezése nem lett általánosan vallott a vesztesek részéről. Másrészt, hogy Trianon teológiai mérlegelése a győztesek és kedvezményezettek szempontjából nagyon ingoványos, mondanám elkerülendő vállalkozás. Harmadrészt pedig azt, hogy legitim igyekezet a politikai döntések mögött keresni a politikus elvi motivációját, értékrendjét, különösen is, ha a döntés az úgynevezett konstantinuszi éra Európájában született.
A történelem Urába vetett hittel szemléljük a történelmet, de ebből nem következik, hogy világosan látjuk, hogy a teremtő és megváltó Isten földjéért: országokért, hegyekért, völgyekért, folyókért és tengerekért egymást pusztító népek mikor melyikének az oldalán
áll az Úr. Ráadásul azt is tudjuk, hogy inváziók, megszállások, háborús megpróbáltatások
lehetnek büntetések és egyben gondviselő, megmentő korrekciós eszközök az Atya kezében.
A győztesek pedig csak puszta ostorok ugyanott.
E főszerkesztői jegyzet keretében nem kívánok isteni akaratot fölfedezni a Trianoni Döntéshozás egyik elemében sem – csupán az aktualitás okán néhány (quasi)teológiai gondolatot osztok meg túl az egyetlen idevonatkozó íráson, amit remélem a jövőben még számos követ – de úgy gondolom legitim megkérdezni, hogy a döntéshozás folyamatában és a döntéshozók fejében/lelkében fölmerültek-e teológiai/bibliai-etikai szempontok. A markáns válaszom az, hogy primér módon nem, mert:
– úgy rajzolták a térképet, mintha a föld az övék lenne;
– a bosszú kategóriájában fosztottak és osztottak;
– a kedvezményezettek méltatlan (kár)örömmel fogadták a (rag)adományt;
– a vesztesek részéről is elmaradt az őszinte, önvizsgáló bűnbánat.
Laikusként úgy tűnik, hogy a trianoni döntőket – nem is beszélve az aláírók hosszú soráról – sokkal inkább jellemezte a tudatlanság, felelőtlenség, irracionalitás, félrevezetettség, lelkiismeretlenség etc. mint valami megfogható immanens vagy transzcendens logika.
S ennek következménye nem csak a térképrajzolásban nyilvánul meg, hanem az azóta eltelt száz esztendő mindennapos társadalmi igazságtalanságaiban, tényszerű diszkriminációiban is, nem beszélve a 2 világháború európai ős-okáról, amely szintén Trianonban keresendő.

Bóna Zoltán